Árpád-kori csatornarendszerek kutatása a Rábaközben és a Kárpát-medence egyéb területein
Takács Károly
   

Közel egy évtizede kezdtem el foglalkozni a Rábaköz-Hanság vidék régészeti lelőhelyeinek felkutatásával. Terepbejárásaim során sajátos szerkezetű árkokra figyeltem fel, amelyek a területen mindenütt felbukkantak, ám mindenütt csak kisebb részleteket, hosszabb-rövidebb szakaszokat lehetett belőlük megfigyelni, amelyek elszórtan és első ránézésre teljes összevisszaságban helyezkedtek el. Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy egy eredetileg összefüggő árokrendszer részleteiről van szó, olyan részekről, amelyek szerencsés körülmények folytán jobban fennmaradtak, míg a többi árokszakasz a pusztulás eltérő fokára került.
Az árokhálózatok rekonstrukciója a Rábaköz keleti, Tóköznek nevezett részén volt a legsikeresebb; itt az egész tájegységet lefedő árokhálózat bontakozott ki. Az egyre intenzívebb kutatás során fény derült arra, hogy az árkokat vízvezetési céllal hozták létre, magyarán egy csatornarendszerrel állunk szemben. A rábaközi kutatással párhuzamosan az ország más területein is előkerültek az említett sajátos típust képviselő pusztulófélben levő objektumok, és több helyütt lehetett összefüggő csatornahálózatokat rekonstruálni.
A csatornarendszerek datálásának kérdése ma még nem tekinthető teljes mértékben megoldottnak. Az kezdettől fogva világosan látszott, hogy a tárgyalt objektumok a 18. században már nem léteztek vagy erősen pusztult állapotban voltak, így a csatornák szükségképpen korábbi időre nyúlnak vissza. Az eltelt évek során az írott forrásokkal való összevetés és az előkerült régészeti leletek alapján egyértelművé vált, hogy a vizsgált csatornarendszerek az Árpád-korban már léteztek és működtek. Kérdés azonban, hogy - részben vagy egészben - visszanyúlnak-e ennél korábbi időre, illetve, mennyivel élik túl az Árpád-kor időszakát.
A kutatási eredmények felvetik annak a lehetőségét, hogy az Árpád-korban a Kárpát-medence alföldi területein az újkori vízépítéseket évszázadokkal megelőzően már létezett egy egységes elvek szerint működő vízügyi rendszer, amely a 13-14. és a 18. század között pusztult el.
Az elmondottakat alátámasztó tény- és érvanyagot az alábbiakban fogjuk közreadni. E tanulmány két részre oszlik. Az első részben a Rábaköz keleti felén, a Tóközben felkutatott csatornarendszert mutatjuk be, ennek során 13. századi határleírások adatait is felhasználjuk. Ezenkívül további három területtel foglalkozunk, ahol a rekonstruált csatornahálózatot Árpád-kori határleírások kontextusába lehet helyezni. Csak az említés szintjén kerülnek tárgyalásra azok a helyek, ahol az objektumokat viszonylag jól meg lehet figyelni, ellenben a csatornákra vonatkozóan információval szolgáló középkori forrással az adott területről nem rendelkezünk. Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy minden egyes vizsgált területről térkép készült, amelyeken a téma szempontjából fontos részleteket jelenítettük meg. A szöveg megértéséhez a térképek nélkülözhetetlenek. A tanulmány második részében az Árpád-kor írott és régészeti forrásait tekintjük át a tárgyalt csatornarendszerek szempontjából.
Az első részben nagy szerepet kapnak az említett középkori határjárások, ezért talán nem árt néhány szóban összefoglalni e forrástípus alkalmazásának módját és jelentőségét. A középkori határleírások sokféleképpen hasznosítható adatai korán felkeltették a kutatók érdeklődését, és ezeket különféle szempontok szerint munkáikban fel is használták. Kevesen vállalkoztak viszont részletes határleírások rekonstrukciójára. Magam mindössze két ilyen munkáról tudok.1 A látszólagos érdektelenség oka nagyrészt a feladat nehézségében rejlik, mivel csak a legritkább esetben sikerül összegyűjteni annyi adatot (elsősorban helynevet), amely a pontos lokalizálást lehetővé teszi. Az alábbi cikkben öt Árpád-kori határleírás rekonstrukciójával találkozhat az olvasó. Ez az öt reambuláció sok szempontból egyedülálló a középkori forrásanyagban, mivel az általuk leírt területek helynévanyaga kivételesen jól fennmaradt, lehetővé téve a határvonalak és határpontok helyhez kötését. Egyedülállóak ezek a határjárások abból az aspektusból is, hogy a vonatkozó területeken az általunk vizsgált pusztult csatornahálózatok viszonylag jobb fennmaradást mutatnak. A határleírások rekonstrukciója arra irányul, hogy a lehető legpontosabban meghatározzuk a bennük különféle terminusok alatt felbukkanó árkok, csatornák helyét. A továbbiakban majd látni fogjuk, hogy a forrásokban szereplő objektumok jól azonosíthatóak az adott területen megfigyelt, esetenként régészetileg is kutatott pusztult csatornahálózat hosszabb-rövidebb szakaszaival. Az objektumazonosítások természetszerűleg fontos támpontot jelentenek a csatornarendszerek korának és funkciójának meghatározásához.

I.RÉSZ

A Tóköz elpusztult csatornarendszere


Tóköznek a Rábaköz északkeleti, az egykori Győr megyébe eső felét nevezzük. A Rábaköz délnyugati - Sopron vármegyei - részétől nemcsak elnevezésében, hanem alaktanilag is különbözik. A két terület közötti egykori közigazgatási határ a Rábacsécsénytől Bősárkányig húzódó geológiai törésvonalon található. Természetföldrajzilag azonban ide tartozik Bősárkány, Maglóca, Barbacs és Bágyogszovát határa is. E falvak vonalától nyugatra a területet a Rába és mellékágainak teljesen sík homokos, iszapos öntései borítják. Ezzel szemben a Tóköz felszíne északnyugat-délkeleti irányú, keskeny partidűne sávokkal és a közöttük levő lapos, vizenyős mélyedésekkel tagolt. A partidűnék felszínét általában 1-6 m löszös homoklepel takarja. A Tóköz vizenyős mélyedései révén összeolvad a Hanság mocsarával attól éles határ nem választja el (Göcsei 1988: 9). Földrajzi körülményei folytán mindig elzárt terület volt, ennek következtében számos archaikus elemet figyelhetünk meg, akár a művelési rendszer, akár a településszerkezet tekintetében. Másik, ebből következő jellegzetessége, hogy viszonylag kevés a pusztult hely. Mindössze hét-nyolc eltűnt középkori településről van adatunk.2 A pusztásodás kis mértéke folytán a falvak még ma is viszonylag sűrűn helyezkednek el egymás mellett. A Tóköz vizei közül meg kell említeni a Barbacsi- és a Fehér-tót, amelyek az időközben lecsapolt Kónyi-tóval együtt gazdag halállományukról voltak nevezetesek a kora újkorban.3 A szabályozások előtti folyóvizeket a Rába és a Rábca mellett a Barbacsi-tóba folyó Keszeg-ér és a Rábát a Rábcával összekötő Sárdos-ér képviseli, amely utóbbi egyes szakaszain az Ásvány-ér, illetve a Söre-ere néven szerepelt.4
Az 1. számú térképmellékleten a Tóköz területének mintegy 80%-át láthatjuk a vizsgált csatornarendszerrel. A mai településeken, utakon és a pusztult csatornákon kívül csak az egykori halastavakat, valamint a Rábcát, a Keszeg-eret és a Söre-Sárdos-eret ábrázoltuk. A térképen a jobb fennmaradású, ezáltal egyértelműen azonosítható objektumok szerepelnek. Kivételt jelentenek azok a teljesen vagy szinte teljesen elpusztult csatornák, amelyek létezését régészeti ásatás igazolta.5
A tóközi pusztult csatornákat ezideig negyvenkilenc ponton vizsgáltuk meg kutatóárokkal. A szondázások mindenekelőtt a pusztult vagy erőteljesen pusztulófélben levő objektumokra irányultak, részben annak eldöntésére, hogy a jelzett helyen egykor valóban árok, csatorna húzódott, illetve, hogy az adott árok az alább ismertetendő - az egész rendszerre jellemző - jól körülhatárolható típushoz tartozik-e. Az említett negyvenkilenc kutatóárokból harminchat a térképen fekete vonalakkal határolt négyzet alakú területre esett, amit mintaterületként a többinél jóval intenzívebben vizsgáltunk. Az objektumok itteni sűrűsödése tehát a felderítettség nagyobb arányát tükrözi csupán és nincs összefüggésben az eredeti helyzettel. Az eddigi kutatások alapján nyilvánvaló, hogy nagyon sűrű csatornahálózattal kell számolnunk és a terület legnagyobb részén az egykor létező objektumoknak csak töredékét sikerült azonosítani.6



1Györffy György egy önálló tanulmányban az 1055. évi tihanyi alapítólevélben szereplő Kolon birtok határvonalát rekonstruálta (Györffy 1956. 407-415). A későbbiekben Laszlovszky József két, szintén 11. századi határjárás lokalizálására tett kísérletet (Laszlovszky 1986). Megemlítendő még Györffy György Árpád-kori történeti földrajza is, melyben számos esetben lokalizált néhány határpontot. Ezek a helyhez kötések azonban, lévén, hogy a szerző nem törekedett a teljes határvonal pontos kijelölésére, nem tekinthetők határrekonstrukcióknak (Györffy 1963-1998).

2Lengyel 1944: passim.

3A Tóköz e három nagy tavának halászatára nézve lásd: Bedy 1938: 256-257; Lukács 1953: 282-290; Mikó 1970: 31; Takács 1999: 390-394.

4Az említett vizekre vonatkozó forrásokat alább idézzük.

5Az objektumok változatos fennmaradási (más szempontból pusztulási) formáival a továbbiakban külön alfejezetben foglalkozunk.

6Megjegyzendő, hogy a nagyobb méretű objektumokat, amelyek egyben a csatornahálózat fő artériái, jóval nagyobb arányban lehetett azonosítani. Elmaradás elsődlegesen a kisebb árkok tekintetében van.

Takács Károly
   

A szondázó ásatások célja másfelől a csatornák szerkezeti jellemzőinek jobb megismerése és ezzel együtt a pusztulás folyamatának rekonstruálása volt. Nagy szerepet kapott a betöltés anyagának vizsgálata is. Az ásatások további nagyon fontos célja a csatornák fenekének szintezése volt, amelynek révén hosszú szakaszokon rekonstruálni lehetett a lejtési viszonyokat. A szondázások során szerzett itt említett tapasztalatokról és eredményekről külön utalás nélkül e tanulmány megfelelő helyein részletesen szólunk majd. Volt azonban a régészeti kutatásnak egy eddig nem említett eredménye is, nevezetesen az előkerült leletanyag, amelyről viszont itt szeretnénk beszámolni.

 

Bár leletek (kerámia, csont) több objektumból is kerültek elő, korhatározó értékű leletanyagra csak egy árokmederben bukkantunk. A 10. kutatóárokkal vizsgált objektum fenekéről több csont kíséretében Árpád-kori kerámiatöredékek kerültek elő. (Az előkerülés helye a térképen I. számmal jelölve.) Szerencsés véletlen folytán jutott tudomásunkra, hogy egy másik, a csatornarendszerhez tartozó pusztulófélben levő árokból, amely Fehértó község szélén húzódik, évtizedekkel ezelőtt Szent Istvánnak két, hátoldalán Regia Civitas feliratú obulusa (CNH 1, illetve H1) került elő. (Az előkerülés helye a térképen II. számmal jelölve.) Bár a pénzek nem hiteles ásatásból származnak, ennek ellenére az előkerülés körülményei és pontos helye utólag is rekonstruálható volt.
Ha e pénzeket korhatározó értékűnek fogadjuk el, ami ellen egyébként semmi nem vethető fel,7akkor a csatornarendszerben már két objektum van, amely az Árpád-korra megy vissza. Tekintve, hogy a két objektum egy összefüggő csatornahálózat része, így ez a kormeghatározás természetszerűleg az egész rendszerre érvényes. A datálás kérdését ezek a leletek persze minden kétséget kizáróan nem döntik el. Igazi megerősítést az Árpád-kori források bevonása jelent majd, amelyeket folyamatosan fogunk idézni és elemezni. A dolgozat első részében ezek a források még csak határleírások lesznek, míg a második részben már komplexen vizsgáljuk az idevonható teljes forrásanyagot.

A csatornák szerkezeti jellemzői


Az objektumok korábban említett sajátos szerkezete alatt mindenekelőtt azt kell érteni, hogy kivétel nélkül két vagy három mederre tagolódnak, oly módon, hogy a kitermelt föld a medrek közé került. Célszerű tehát kettős és hármas szerkezetű csatornákról, illetve árkokról beszélni. A csatornáknak ez a legfőbb ismertetőjegye, amit alapszerkezetnek is nevezhetünk. Ennek alapján minden más objektumtól könnyen megkülönböztethetőek (1-5. tábla).8
Ezen túlmenően azonban már nagy eltérések vannak az egyes csatornák között, főként a medrek és a medrek közé hányt töltések alakja, valamint az objektumok mérete tekintetében. A csatornák szélessége 4-5 métertől 30-35 méterig terjed, mélységük 0,5 méter és 4 méter között ingadozik. A szélesség és mélységértékek természetesen összefüggenek, bár egyenes arányosságot nem lehet kimutatni. A hármas szerkezetű csatornák vonatkozásában a három meder mérete és alakja minden esetben különbözik, általában a középső meder szélesebb és mélyebb a két szélsőnél, de ez nem törvényszerű. (3.,4.,5. tábla) A kettős szerkezetű objektumok lehetnek szimmetrikusak és aszimmetrikusak. Az aszimmetria, tehát a két meder közötti méretkülönbség néha szélsőségessé is válhat (2. tábla, a. ábra).



7Nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy a pénzek a használat ideje, azaz a 11. század első évtizedei után több évszázaddal kerüljenek az árokmederbe. Ez még úgy is szinte elképzelhetetlen, ha a forgalomból való kivételük után hosszú ideig ékszerként vagy egyéb céllal őrizték meg őket. A pénzek egyébként jó állapotban vannak, átalakításnak (pl. lyukasztás) nyoma nincs, jelentősebb kopás sem figyelhető meg rajtuk.

8Az 1-5. táblán látható rekonstrukciók részben a még viszonylag ép objektumok, részben pedig a szondázó ásatások alapján készültek.